László Sebestyén | Titkos Udvarok
A fotózás 1839-es felfedezését követően nyolcvan éven keresztül az esztéták, a közönség és maguk a fotósok is egyaránt meg volt győződve arról, hogy a műfaj művészi lehetőségei csupán abban rejlenek, hogy a kép valami szép dolgot ábrázol és úgy néz ki, mint egy festmény. Vagyis, hogy a fotográfia nem egy önálló művészeti ág, nincs saját absztrakciós rendszere, nincsenek speciális formanyelvi lehetőségei, mintegy „pszeudófestmény”. Eugene Atget francia fényképész is ugyanígy gondolkodott, ám ő, mivel a párizsi levéltárak és a városi archívumok számára dokumentálta a nagyváros épületeit, parkjait, utcáit, nem alkalmazhatta csupán a festészet-utánzó eljárásokat. Tiszta várostájai így - eredeti szándékától függetlenül – a kompozíciók, a nézőpontok, a fény-árnyék megoldások, a bemozdulások és a tükröződések sorát örökítette meg. Úgy fedezte fel az autonóm fotóművészetet, hogy nem is tudott róla. A modern fotó formanyelvének egy további fontos elemét - a pillanatban rejlő költészetet – ugyanebben az időszakban, azaz az 1910-es években, egy Jacques-Henri Lartigue nevű gyermek kísérletezte ki, talán mondanom sem kell, hogy szintén tökéletesen akaratlanul. A hatodik művészeti ág tehát teljesen véletlenül született meg. Amikor a fotóművészet végre öntudatra ébredt, az 1920-as években, Atgetnek és Lartiguenek fogalma sem volt arról, hogy mindez nekik köszönhető; igaz, nem is hivatkozott rájuk senki. Atget közömbös dokumentarizmusa és képeinek ihlet nélküli bámulatos érzékenysége, amivel a semmiből új művészeti ágat teremtett, zavarba ejtő paradoxon. Valószínűtlenül szofisztikált remekművei, mintha egy másik világból jöttek volna. Leíró, tárgyilagos naturalizmus, ugyanakkor mozdulatlan, elvont metafizikai terek. Ember utáni, vészjósló üresség mindenütt. Ezt a fenyegető semmit ugyanakkor egy sugárzó költői atmoszférával emeli el valami álomszerű, lebegő időtlenségbe, ahol „valami olyan időt mutattak az órák, amely talán soha nincs”. (Krúdy Gyula) Titokzatos képei méltóságteljesek és lélegzetelállító szépségűek egyszerre. Ez a pesszimista, ingerlékeny, önző, kiszámíthatatlan ember, mintha nem is fotókat készített volna, hanem valami „lényegi mást”, ahol az esztétikai „jelentés” a képen kívül van, mint egy megfogalmazhatatlan, nyelv nélküli tapasztalat. És mintha különleges esztétikai érzékenységét éppen a fotóművészt iránti közömbösségéből nyerte volna. Sebestyén László budapesti belső udvarai szinte követelik maguknak ezt az atget-i analógiát. Az ő helyszínei a kollektív személyesség intim terei. Ahol megalvadt az idő, a múlt és a jelen egybecsúszott. Minden múlt a jelen egy homályos, ám annál intenzívebb mozzanata. Itt élnek ezernyi múltak: egyszerre, egymásban, kézzelfogható konkrétsággal. A személyes gyűlöletek és a történelmi borzalmak e helyeken valahogy megbékélnek egymással, ahogy Franz Kafka mondotta „még a hazugság is az igazságot szolgálja”. Az utcák túl nyilvánosak, a lakások túl privátak. A belső udvarok – ezekhez képest – a szellem helyei. Mintha mindennek a lelke ott volna bennük: az élőknek, a holtaknak, a tárgyaknak, az eseményeknek, és mintha ezek a „lelkek” vagy „szellemek” egyszerre jelen is volnának. Az udvarok figyelnek minket és mindent tudnak rólunk, akár a macskák. Hiába a személytelen, steril, szimmetriát erőltető nézőpont, ezek a képek is inkább minket néznek, mint mi őket. Szelíd erőszakkal egyfolytában szembesítenek saját lényegi magányunkkal, az elmúló idővel, a halállal. Minden részlet ezt a melankóliát sugározza elviselhetetlen következetességgel. Olyan sűrű e belső udvarok atmoszférája, hogy igazából a változatosabb stiláris megoldások csak gyengítenék a képek erejét. Így viszont tele vannak ismeretlen történetekkel a létezés reménytelen szépségéről. Nyilván a gyermekkori emlékek a legfontosabbak – nekünk, még élőknek – ebben a kollektívvé dermedt absztrakt időben, ebben a megrendítően fenséges, esszenciális csendben. „Minden mű középpontja a csönd. A szavak, képek, zenék által halljuk meg ezt a csöndet.” (Esterházy Péter) Miltényi Tibor
rirkos udvarok, blackandwhite, photography, sebestyén lászló, large format camera
74
portfolio_page-template-default,single,single-portfolio_page,postid-74,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-3.8.1,fs-menu-animation-line-through,popup-menu-text-from-top,wpb-js-composer js-comp-ver-4.12,vc_responsive
 

Titkos udvarok

A fotózás 1839-es felfedezését követően nyolcvan éven keresztül az esztéták, a közönség és maguk a fotósok is egyaránt meg volt győződve arról, hogy a műfaj művészi lehetőségei csupán abban rejlenek, hogy a kép valami szép dolgot ábrázol és úgy néz ki, mint egy festmény. Vagyis, hogy a fotográfia nem egy önálló művészeti ág, nincs saját absztrakciós rendszere, nincsenek speciális formanyelvi lehetőségei, mintegy „pszeudófestmény”.

Eugene Atget francia fényképész is ugyanígy gondolkodott, ám ő, mivel a párizsi levéltárak és a városi archívumok számára dokumentálta a nagyváros épületeit, parkjait, utcáit, nem alkalmazhatta csupán a festészet-utánzó eljárásokat. Tiszta várostájai így – eredeti szándékától függetlenül – a kompozíciók, a nézőpontok, a fény-árnyék megoldások, a bemozdulások és a tükröződések sorát örökítette meg. Úgy fedezte fel az autonóm fotóművészetet, hogy nem is tudott róla.
A modern fotó formanyelvének egy további fontos elemét – a pillanatban rejlő költészetet – ugyanebben az időszakban, azaz az 1910-es években, egy Jacques-Henri Lartigue nevű gyermek kísérletezte ki, talán mondanom sem kell, hogy szintén tökéletesen akaratlanul.

A hatodik művészeti ág tehát teljesen véletlenül született meg. Amikor a fotóművészet végre öntudatra ébredt, az 1920-as években, Atgetnek és Lartiguenek fogalma sem volt arról, hogy mindez nekik köszönhető; igaz, nem is hivatkozott rájuk senki.

Atget közömbös dokumentarizmusa és képeinek ihlet nélküli bámulatos érzékenysége, amivel a semmiből új művészeti ágat teremtett, zavarba ejtő paradoxon. Valószínűtlenül szofisztikált remekművei, mintha egy másik világból jöttek volna. Leíró, tárgyilagos naturalizmus, ugyanakkor mozdulatlan, elvont metafizikai terek. Ember utáni, vészjósló üresség mindenütt. Ezt a fenyegető semmit ugyanakkor egy sugárzó költői atmoszférával emeli el valami álomszerű, lebegő időtlenségbe, ahol „valami olyan időt mutattak az órák, amely talán soha nincs”. (Krúdy Gyula)

Titokzatos képei méltóságteljesek és lélegzetelállító szépségűek egyszerre. Ez a pesszimista, ingerlékeny, önző, kiszámíthatatlan ember, mintha nem is fotókat készített volna, hanem valami „lényegi mást”, ahol az esztétikai „jelentés” a képen kívül van, mint egy megfogalmazhatatlan, nyelv nélküli tapasztalat. És mintha különleges esztétikai érzékenységét éppen a fotóművészt iránti közömbösségéből nyerte volna.

Sebestyén László budapesti belső udvarai szinte
követelik maguknak ezt az atget-i analógiát. Az ő helyszínei a kollektív személyesség intim terei. Ahol megalvadt az idő, a múlt és a jelen egybecsúszott. Minden múlt a jelen egy homályos, ám annál intenzívebb mozzanata.

Itt élnek ezernyi múltak: egyszerre, egymásban, kézzelfogható konkrétsággal. A személyes gyűlöletek és
a történelmi borzalmak e helyeken valahogy megbékélnek egymással, ahogy Franz Kafka mondotta „még a hazugság is az igazságot szolgálja”.

Az utcák túl nyilvánosak, a lakások túl privátak. A belső udvarok – ezekhez képest – a szellem helyei. Mintha mindennek a lelke ott volna bennük: az élőknek,
a holtaknak, a tárgyaknak, az eseményeknek, és mintha ezek a „lelkek” vagy „szellemek” egyszerre jelen is volnának.

Az udvarok figyelnek minket és mindent tudnak rólunk, akár a macskák. Hiába a személytelen, steril, szimmetriát erőltető nézőpont, ezek a képek is inkább minket néznek, mint mi őket. Szelíd erőszakkal egyfolytában szembesítenek saját lényegi magányunkkal, az elmúló idővel, a halállal. Minden részlet ezt a melankóliát sugározza elviselhetetlen következetességgel. Olyan sűrű e belső udvarok atmoszférája, hogy igazából a változatosabb stiláris megoldások csak gyengítenék a képek erejét. Így viszont tele vannak ismeretlen történetekkel a létezés reménytelen szépségéről.

Nyilván a gyermekkori emlékek a legfontosabbak – nekünk, még élőknek – ebben a kollektívvé dermedt absztrakt időben, ebben a megrendítően fenséges, esszenciális csendben.

„Minden mű középpontja a csönd. A szavak, képek, zenék által halljuk meg ezt a csöndet.” (Esterházy Péter)

Miltényi Tibor

Sebestyén

fotosebestyén